Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves müvészetkedvelö gyerekek!


Nemrégiben olvastam egy beszélgetést Yann Martel kanadai íróval, aki azt mondta abban a riportban, hogy „a valóságot a a képzelettel tudjuk legteljesebben megragadni. Van, aki ránéz egy festményre és nem lát benne semmi különöset. Ha viszont van képzelöerönk, akkor az a történetek garmadáját vetíti elénk.“

Kováts Borbála képei megmutatnak és rejtegetnek. Tudni is szeretnénk, hol kezdödtek, miféle rétegek egymásrarakódásából keletkeztek, másrészt élvezzük is az elvarázsolt állapotot, a titokzatosság, a be nem avatottság eme magas fokát, amibe belevisz minket.

Mostanában egyre gyakrabban látunk világürböl készített felvételeket. Szabályos színek, geometrikus formák árvíz elött, összemosott, redukált foltok hurrikán után. Térkép nekünk a táj, ahogy Radnóti Miklós mondaná, de aztán közelít a kamera és lassan felismerhetövé válnak a házak és arcuk lesz az embereknek odalenn.

De meddig lehet térkép egy táj, és még fontosabb; mikor lesz ismerös? Mikor lesz a sajátunk, amit belátunk, amiröl azt hisszük, ismerjük, kontrollálhatjuk? Mennyire ismerjük a saját környezetünket egyáltalán és ha belenézünk közelröl, belelátunk a részletekbe vagy inkább elveszünk azokban? Meddig hasznos összefüggéseiben látni a dolgokat és meddig tudjuk megörizni objektivizmusunkat, ha közelhajolunk? Mi nézök az ürböl szemléljük Kováts Borbála munkáit és ha igyekszünk is közelhajolni, sosem tudjuk meg, mi volt a kezdet és hogyan dolgozott az idö a szinteken. Ha nagyon odafigyelünk, rajtakaphatunk menekülö szereplöket elszállni a felületröl, miközben elfelejtett arcok és különös lények bújnak az idö hordaléka okozta dünék mögé, csigák próbálkoznak kitartóan bejutni a lezárt rétegek alá. Vajon mi történik, ha bejutunk a rétegek közé? Szúette fa mögött rejtegetett értékes fóliánsok birtokába jutunk vagy egy pragmatikusan felépített mártix labirintusába? Pusztítást látunk és építést, lerombolt civilizációk termeszhangyák szorgalmával újraépített bonyolult rendszerét. Itt már csak egy mélyfúrás segíthet...

Különös világba visz minket a müvész, amelyben ö maga is felfedezöként barangol, ahol az összegyüjtött fragmentumokból, rejtélyes maradványokból próbál koncentrált munkával egységes univerzumot alkotni. Önök közül a legtöbben MET-tárlatokon és Matricák kiállításokon iskolázódott befogadói e viszonylag fiatal müvészeti ágnak, így nem állnak tanácstalanul, ha szembekerülnek az elektrográfia fogalmával, ezért most el is tekintenék e hagyományok és eddig még kifürkészhetetlen határok nélküli müfaj alaposabb elemzésétöl. Amit Kováts Borbála el akar mondani a világról, ki akar ásni a múltból, megmutatni a jelenböl, láttatni és elfedni, ilyen formában és intenzitással semmilyen egyéb technikával nem lehetséges, a világ pedig -melyet megmutatni kíván- sem volt még ilyen komplikált és zavaros. Mi más lenne alkalmasabb a humuszként egymásra rakódott történelmi rétegek leképezésére, ha nem ez a vadonatúj technika, amelyben benne a múlt, mégis fiatal és tapasztalatlan, nyitott jövövel?

A világ, amiben mostanában élünk, nap mint nap rákényszerít minket a dolgok újragondolására, nézöpontunk tágítására és borzasztó sok képzelöerö kell, hogy azt a bizonyos valóságot megragadhassuk. Kováts Borbála munkái viszont történetek garmadáját vetíti elénk. Idözzünk el elöttük, merüljünk el a titokzatos üzenetek megfejtésében és tegyük öket magunkévá.



Lakner Zsuzsa, 2005 november 17.